A területfoglalós játék szabályai a következők.

Adott az Önkormányzó, a Lakó, a Köz, a Civil és az off-shore Befektető, továbbá a mellékszereplők.

A játék terepe a város és azon belül az épített örökség, amely elvileg – legalábbis a játékszabály, vagyis a jog értelmében – a Közé, szűkebben véve a Lakóké.

Az Önkormányzót a Köz – szűkebben véve a Lakók – négyévente megbízzák, hogy őrizze a vagyonukat és járjon el az érdekükben, mert egyéb irányú elfogaltságaik – jó állampolgárkodás, gyereknevelés, rezsi- és egyéb sarcbefizetés, infarktusok és idegbajok – erre épp nem érnek rá. Azért, hogy őrizze a vagyont, a Köz havonta elég sok pénzt fizet az Önkormányzónak adók és egyéb járulékok formájában.

A játékszabály – a jog – értelmében az Önkormányzó esküt tesz, hogy a rábízottat hűséggel őrzi, a Köz és a Lakó csak dolgozzon nyugodtan, hogy fizethesse a rezsit és az egyéb sarcokat, tévézzen, nézze a showt, vagy plazázzon, mert megérdemli.

Ilyenkor a Köz megnyugszik, hogy milyen rendes, önfeláldozó Önkormányzóra bízta a vagyonát, és nem kell még ezzel is foglalkoznia, úgyis annyi a dolog.

Az Önkormányzó ilyenkor elégedett. Hátradől fekete, forgós bőrfoteljében, ami hirtelen trónnak tűnik; és az Önkormányzó homlokát különös fény ragyogja be.

A játék ekkor kezdődik el. A trónoló Önkormányzó számvetést készít, melyek a terep – a város – számára végképp elveszett területei és épületei: azok, amelyeket a Köz titkos segítője, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemléki vagy egyéb védettség alá helyezett. Ezeket dühösen kiikszeli piros szövegkiemelő filccel.

A maradékot zöld karikákkal jelöli: azok a foglalható területek, ahonnan el lehet takarítani a régi, romos házakat a telekért. A régi, romos házak egyikét vagy másikát Ybl vagy valami hasonló tervezte; de ez az Önkormányzónak nem sokat jelent – hatéves korában felmentették énekből, tornából és történelemből.

Mire a fő szövetséges, a Befektető jelentkezik, komplett címlista kell, árajánlattal, különben bukik a biznisz.

Az Önkormányzó ilyenkor már elhiszi, hogy filctollaival a köz javát körvonalazza, elkönnyesedik a szeme, hogy milyen nagyszerű dolog is a fejlődés, amelynek ő, az Önkkormányzó a legeslegnagyobb és legeslegerkölcsösebb élharcosa (mellékesen az egész generációja fel volt mentve erkölcstanból, de ez nem tartozik ide). Kicsit sem zavarja, hogy a régi, romos, valami Ybl vagy hasonlók által tervezett épületek helyén emelt többemeletes, betonszerkezetes, portaszolgálatos épületmonstrumokba nem a régi lakók költöznek majd, hanem a Befektető spannjai; mert ez a játékszabály értelmében csak afféle átmeneti zavar a közjóig tartó rögös és közhelyes úton.

Akkor megcsörren a telefon. A Nagy Off-shore Befektető az valamelyik távoli országból. Az Önkormányzó véletlenül csak kőbányaiul beszél, ezért tolmácsért szalasztja a titkárnőt, hogy az a föld alól is kerítse elő azt a részmunkaidős, főiskolás takarítót, aki négy nyelven mossa a folyosót harmincezerért per hó.

És akkor megegyeznek. Az Önkormányzó huzakodik egy kicsit a számokon, hogy tizenhat, vagy nyolc emelet épül a műemléki környezetbe, betonvázzal, portaszolgálattal (matematikából nem volt felmentve soha), aztán előkészíti a Kommunikációt.

Másnap a közgyűlésben, a nyílt ülésen a helyi tévé kamerájába néz, és felelősségteljesen közli, hogy ő és munkatársai megalkották a rendezési tervet. Nincsenek többé régi, piszkos, omladozó, patkányos, szemetes házak, új házak lesznek; és itt idézi a Himnuszt, a Szózatot, az Internacionálét vagy a Marseillest (mindegy, úgyis összekeveri, mint azt jól sejtjük, irodalomból is fel volt mentve).

A zárt ülésen, haveri körben kevésbé patetikus. Pénz, hangsúlyozza többször, és szavaztat.

Aztán életbe lép a rendezési terv, és jönnek a dózerek. Ha kell, jönnek a szakértői csapatok is, akik életveszélyessé nyilvánítják a kérdéses épületeket, és az Önkormányzó kezére játszik a játékszabály, az enyhén zavaros jog is, amely annyira bonyolult, hogy az Önkormányzó és csapata úgy tekeri, forgatja, ahogy akarja; és hamarosan bebizonyítja, hogy neki a játékszabály értelmében mindent lehet, míg felvonuló legfőbb ellenfele, a Civil Szféra csak szabályszerűen játszhat, nem kezezhet és nem gyülekezhet, nem tarthat közterületen még sajtótájékoztatót sem, perelni ugyan perelhet ezekért a régi vacak házakért, de mire megnyeri a pert, az épület már régesrég nem áll.

A Civil Szféra mellékesen meglehetős hendikeppel indul a területfoglalós játékban. Nincs hatalma, nincs pénze, nincs titkárnője és tolmácsa; pusztán hobbiból, szabadidejében próbálja megvédeni a Várost – vagyis a Köz vagyonát – a Befektetőtől és az Önkormányzótól. A Civil felvonul, szónokol, élőláncba tömörül, feljelent, őrjöng, könyörög, megpróbálja minél hangosabban elmondani, hogy a Város arcát nem szabadna szétverni, mert az épített örökség maga a közvagyon, a tőke, amiből a Köz mellékesen profitálhatna is (a turisták a régi épületekre gyűlnek, a betonalapú globálbarokk valahogy hidegen hagyja őket).

És sem a bontandó régi ház, sem a telek nem az Önkormányzóé, hogy adja-vegye, hanem a Közé, amely a tüntetés alatt otthon ül, és nézi a showt, ahol Balázs arról interjúvolja Mónikát, hogy a leszbikus Rózsi nevelheti-e a Zsaklin gyerekét, vagy inkább a gyerek nevelje őt; és rakódik a tudatára a korszak mocska, akár a guanó, mert megérdemli. Nem akar csótányos, külső WC-s házban lakni, szép újban akar, olyanban, amit az Önkormányzó ígért; mert még nem tudja, hogy legfeljebb arrébb rakják, és a szép új házba a portás be sem engedi majd.

A harminc-negyven Civil ilyenkor kezdi feladni. Nem érti, miért is képviseli az Önkormányzó helyett a Közt, ingyen, minek pereskedik, miért nem tud inkább ő is egysejtű lenni, amikor már Krisztus is megmondta, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa; ha már ez a földi nem lehet az övék, mert állandóan veszítenek a területfoglalósban.

Ilyenkor, az utolsó pillanatban megjelenik a Lakók csapata. Petícióznak, fogadóórára járnak (milyen szép, amikor az Önkormányzó nem ér rá fogadni azokat, akiket képvisel…), bíróságra járnak, összekapaszkodnak a civilekkel. Jön a Média, mert a leomló ház látványos, a fontos mondatokat viszont kivágják; és az Önkormányzó nem nyilatkozik, mert nem ér rá, éppen képvisel.

És hangosan, élő, egyenesben omlik össze a régi Város, és épül az új a helyén.

A fenti történet természetesen fiktív, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.

Az viszont tény, hogy lefóliázva, félig romban áll a Király utca 40., a Szentkirályi utca 4. már eltűnt a föld színéről, csakúgy mint a Kertész utca 21. és a 25. (ez csak az utóbbi egy hónap mérlege). Az is tény, hogy az Andrássy út lakótlanítása folyamatban van (az elővásárlási jogot elfelejtik megadni), hamarosan beépítik a Hajógyári szigetet, és még nem tettek le arról, hogy három emelettel megmagasítsák a már így is remekbe szabott SZOT-szállót. Elkezdték a világörökségi területen, a budai várban lévő Tóth Árpád-sétány fáinak kiirtását, és a Liszt Ferenc téri zöldfelület-racionalizálás is folyamatban van még.

Ma civil szervezetek a VII., Kertész utca 23. elé vonulnak, hogy megpróbálják megakadályozni a ház bontását.

Még jó, hogy a fenti történet pusztán a képzelet szüleménye, és a valósággal való bármilyen hasonlatossága a véletlen műve.

Ha viszont a Kertész utca 23. is bedől, és a helyén valami különös, nagy izé épül, kénytelenek leszünk azt feltételezni, hogy a képzelet világa és a való világ néha kísértetiesen hasonlít egymáshoz.