A nagy átváltozás – a transzformáció: akár a Ji King, akár Kühlewind betűzi – bennünk zajlik, az egyetlen reálisan létező színtéren. Adtam ki könyveket is, erről, ezért.

Hitetlenként várom hazámban (ahol életem eleddig kisebb felét éltem) a választásokat. Úgy tűnik, senki nem beszél semmi fontosról. Személyeskednek. Lényegtelen, tétnélküli csatározások folynak. Nincsenek ország-jobbító programok, nem beszélnek semmiről – a politikával nem foglalkozva ez a benyomásom. S persze: ez okozza mély rezignációmat.

Aztán jött egy e-mail. Nem küldtem tovább, pedig lehetett volna. Ebben bemutatkozik néhány sorban az Élőlánc Magyarországért. Többüket ismerem. A levélen elgondolkodtam, semmi több. S aztán – éppen arra jártam, más ügyben - eljutottam az irodájukba. Az óbudai Zichy-kastély északi szárnyát már régről ismerem. Lobogó tűz, mégis hideg falak. Lelkes emberek. Nocsak! LELKES emberek. Egyszerűen, csupaszon: EMBEREK.

Felhívás: tiltakozz a génmanipulált növények magyarországi termesztése és árusítása ellen! S arrébb még: Te magad légy a változás!

Nini: helyünkre kerülünk? Beleolvasok választási programjukba. A helyi autonómia megerősítése. Emberi léptékű gazdaság. S leírva, hogyan is képzelik. Az út. A változások könyve.

Szombat, január 28. Elindulok a parlamenthez. Rettentő hideg van, pedig 11 óra lesz hamarosan, s néha elő-előkandikál a nap. A Dunán összetorlódnak a jégtömbök. Hitetlenül ballagok. Nem hiszem, hogy az élőlánc körbeérhet. Nem baj, elmegyek. Én ott leszek, nyújtózunk majd, valameddig páran is elérünk. Lassan gyülekezünk. Furcsa, szokatlan, hogy mosolyognak az emberek. Óriás-bábok, kaszások, meg egy sárkány, felirata: génmanipulált cica. Gyerekek, emberek játszanak vele, ugratják, etetik. Terebessy L. Föld az egetlengető földhintáival. A hinták pörögnek - lélegeznek, forognak a hinták. Gyűlnek az emberek. A hajszálrepedésekből előbújnak, torzonborz hajú gondolkodók, idős nagymamák, kisebbfajta gyerekek, mindenfélék vagyunk. Tarka, bizakodó sokadalom. Te magad légy a változás!

Informatív beszéd. Pontos, hogy tudjuk, miről is van szó. Világos, tiszta gondolatok. Az üzenet megy három helyre: az országgyűlés elnökének, a miniszterelnöknek, és a földművelési miniszternek. S míg a küldöttek viszik a leveleket, fogjuk meg egymás kezét! Öleljük körbe élőlánccal az ország házát!

Keressük a helyünket. Sodródunk, egyre tágul a kör. Eleinte nyújtózunk, azt hisszük – még mindig kicsit hitetlenül – hogy kevesek vagyunk mi ehhez. Aztán látjuk: sokan lettünk. A lánc lazán is körbeér a parlament körül… Boldogan fogjuk egymás kezét, néhányszor megemeljük, meglengetjük, tétova boldogságban. Tényleg körbeért? Nevetünk. Majd megnézzük este a tévében, mondjuk – merthogy így – élőben - hisszük is meg nem is. Pedig a társak kezét érezzük: meleg. De olyan nagy a kör, hogy nem látjuk az egészet egyben. Olyan nagy! Olyan nagy, amekkorára kishitűségünk nem számított, s a lélek nem tud ily gyorsan tágulni.

Persze, ez az ölelés: csak egy felhívás. Megmutatni valamit. Hitetlenségünkben – először is és elsősorban - magunknak. Kérdezni a kérdéseket, önmagunkban, a kezünket fogókban. S a munka – az érdemi tettek – máshol, máskor kellenek. A programban leírtak messzi, távoli reményünk, nagy a munka, sokat kell tenniük azoknak, akik képesek rá. De erre a kézfogásra ők is emlékezni fognak.

Körbeért az ölelés. Átöleltük az ország házát. Hétfőn – mikor majd a három levelet megtalálják asztalukon az illetékesek – nem fog egyetlen politikus sem ugyanúgy bemenni a tisztelt házba. Nem lehet ugyanúgy bemenni. Nemcsak a levél, meg ami benne van. Nem, nemcsak, ezen túl is: valami megváltozott. Amit mi – ott a nagyon hideg télben – olyan tisztán, mint a Dunán tornyosuló jég, úgy éreztünk a ház körül. Mosolyogtunk. Igen. Megmelegedett a levegő. De nemcsak az. Ott, ahol a közöny hidegen markolta már egy ideje. Igen. Megmelegedett a szívünk.

Lendvay Miklós
2006. január 28., 15 óra 34 perc