vidék természetes adottságainak megfelelő fejlesztés, szelíd-technológiás folyamszabályozás jóformán meg sem kezdődött. Semmi, ami akadályozná, hogy egyszer, kedvező pillanatban az építkezés folytatódjék. A régi pozícióikban megingathatatlan vízlépcső-lobbisták a magyar oldalon újabb és újabb trükkökkel próbálják az országot belekompromittálni a közös vállalkozásba, vagy legalább valami ahhoz foghatóan nagyszabású, költséges és haszontalan beruházásba.  A meandervölgyi törekvések eddig ugyan megtörtek a Duna védőinek éberségén, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetést. Az idő nem nekünk dolgozik.
 
Valamivel lejjebb, a budai Duna-parton, a szennyvízvezeték-fektetéssel összekötött kétszer kétsávos rakparti út-terv is meghiúsulni látszott. A 21.században, úgy tűnt, mégsem lehet Budapest  legértékesebb adottságát, a dombvidék és a folyam találkozását megrontani az átmenő forgalmat kiszolgáló autópályával. A szakmai és közfelháborodást  sikerrel mozgósító városvédők tehát hazamentek, a fővárosi közgyűlés pedig egy szép napon, suttyomban, rajtaütésszerűen elfogadta az alsó rakpart kiszélesítését. Nem az autók számára, ó dehogy: füves sétány kerül oda, az örökös dugóban fuldokló gépkocsioszlopok tőszomszédságába,  sok tízmilliárdért, nyájas olvasó, rosszra ne gondolj.
 
A Zengőn is épül a lokátor, meg nem is. A jog- és törvénysértő kormányzati lépések  sorozatát a szomszédos községek lakóinak tiltakozása, bizony, megakasztotta. Országos tekintélyű jogászok, joghatóságok, civil szervezetek vetették közbe magukat, s ezúttal is felemás döntés született. Ha minden jól megy, legközelebb majd nem lesz hiba az eljárásban, a diplomáciában, a kommunikációban, de kerül, amibe kerül, azért csak megmutatják ennek a renitens civil bagázsnak, hogy ki az úr a házban. A „légi úton” épített lokátor, ha nem üres ígéret, akkor haditechnikai bravúr lesz, amit háborúban, létfontosságú stratégiai pont védelmében rendelhet el az anyagi áldozatokkal nem törődő hadvezetés. Békében: a fél világ fog megint röhögni rajtunk. Hiszen ekkora költséggel bármelyik alternatív helyszínen építkezhetnénk. A NATO egyébként árva szóval sem állította, hogy más helyszínért nem fizetne, csupán jelezte, hogy a változásról a magyaroknak, akik a saját hatáskörükben döntenek így vagy úgy, majd egyeztetniük kell szövetségeseikkel. Nem kötözködésből térek ki erre, cikkem mondanivalója szempontjából lényeges, hogy a kormány ezúttal a közvéleményt vezette félre, korábban pedig - a természeti károkozás mértékét illetően - a NATO illetékeseit.
 
A Balaton.-felvidék egy különösen gyönyörű részén, a Káli-medencében, fokozottan védett területen a Nestlé évek óta egyre több helyen és egyre nagyobb tömegben szivattyúzza a karsztvizet, amelyet csinos, vissza nem váltható műanyag palackok millióiba töltenek, és kamionok serege hord szét a nagyvilágba. Bár a hidrogeológia szaktekintélyei egybehangzóan állítják, hogy a tömeges vízkivétel összefügg a talajvíz szintjének drámai süllyedésével, ami a táj jellegzetes, ritka növényvilágának a végét jelenti, a magyar hatóságok – nagyjából jogszerűen – annak az egyetlen hatástanulmánynak adtak hitelt, amely a Nestlé megrendelésére szolgálatkészen bizonyította, hogy a Kornyi tó kiszáradásának, a növénypusztulásnak stb. semmi köze a karsztban  zajló folyamatokhoz. A környezetvédők, ugyancsak jogszerűen, megtámadták a természetvédelmi, környezetvédelmi és vízügyi hatóságok egymásra mutogató és egybehangzó döntését, ebből kerekedett egy végláthatatlan jogi procedúra. Mire az igazság – ahogyan az egy jogállamban elvárható – diadalt arat, addigra a karsztvíz-bázis kimerül, a cég pedig továbbáll, és új területet, új engedélyeket, új hivatalnokokat és szakértőket vásárol az itt bezsebelt haszonból  – Ukrajnában vagy Kazahsztánban.
 
Budapesten, a történelmi belváros házait földig romboló „fejlesztési” elképzelések gazdái már egy évtizede várakoztak ugrásra készen a hetedik kerületben, míg végre nekieshettek a világörökség részét képező utcaképnek (amit bárhol Európában kincsként őrizne a városvezetés – már csak üzleti  számításból is). S lám, itt is mi történt? Néhány helybéli fellármázta a máskor oly engedékeny hatóságokat, a műemlékeseket, a főpolgármesteri hivatalt, akik ezúttal a sarkukra álltak, éltek hatáskörükkel, és ha megkésve is, megálljt parancsoltak a rombolásnak. Amit nem úgy kell érteni, hogy a rombolás tényleg megáll, hanem hogy most majd még körmönfontabb módszerekre szorul.
 
Attila, folytatnám, de únnád - példáink azt mutatják, hogy Magyarország igenis - jogállam. Lehet  jogorvoslatot keresni, hivatkozni az alkotmányra, mozgósítani a közvéleményt természet- és városromboló, helyi vagy országos érdekeket sértő vállalkozások ellenében. Nem lehet jogszerűen pusztítani az ország vagyonát, herdálni azt, amiről számadással tartozunk az utánunk jövőknek. Az elkövetőnek a jog hézagaiban, a közvélemény figyelmét kijátszva kell eljárnia. Ehhez viszont kifejezetten kedvezőek a feltételek. Ha akadnak is elszánt civilek, akik ilyenkor jogaikra, az ország törvényeire, alkotmányos alapelvekre hivatkozva próbálnak szembeszállni a környezetpusztítással,  nem  valószínű, hogy végül célt érnek. Mert példáink – és sok más eset, melyeket évről-évre ismertet a Jövő Nemzedékek Képviseletének a Védegylet által közzétett Jelentése -  azt is megmutatják, hogy ez a jogállam alig működik, szabályai könnyedén kijátszhatók, a nyilvános ellenőrzés rendre elmarad, vagy üres formalitássá silányul, és a törvényszegésnek nincsenek jogi következményei. Választott köztestületek döntéseiben magánérdekek érvényesülnek, a hatóságok hajlamosak megkerülni a kényelmetlen szabályokat, vagy szemet hunynak a jogsérelem felett. 
 
A törvények szellemével bizonyára az is ellenkezik, hogy az egymást követő kormányok a kapitalizmus, a pártklientúra, valamint a bürokrácia építésének fedezetét úgy teremtik elő, hogy a növekvő költségvetési hiány egy tetemes részét áthárítják az önkormányzatokra, megtagadva tőlük a törvényes feladataik ellátásához elégséges forrásokat. És az is ellenkezik, ha az utóbbiak jobb híján telek- és ingatlan-spekulációból próbálják fenntartani magukat. „Az állam rossz tulajdonos” felkiáltással a köz- és önkormányzat mélyen áron alul kótyavetyéli a köztulajdont, és aki ezeken az üzleteken keres, ritkán marad hálátlan a kormányzó pártoknak. 
 
A civilek beavatkozását effélékbe illetéktelen tolakodásnak tartja választott képviselőink és közhivatalnokaink többsége. A beruházások „biztonságát” az akadékoskodó helybeliektől szigorú rendszabályokkal védenék, és védik is, például az autópálya-építés vagy a mobiltelefon átjátszó állomások esetében. Ellenben  egyre megértőbbek az úgynevezett piaci érdekekkel és azok képviselőivel szemben.
 
Milyen következtetések kínálkoznak az eddigiekből? Mivel a törvényeket se lábbal tiporni, se következetesen érvényesíteni nem áll hatalmában az érintetteknek, a társadalmi konfliktusok, de különösen azok, amelyek meghatározott, esetleg térben is körülhatárolható csoportok számára létfontosságú érdekek körül forognak, a végtelenségig elhúzódnak. A végleges döntés kikényszerítésének törvényes eszközeivel egyik fél sem rendelkezik. Hogy pontosak legyünk: a környezeti, de ugyanígy a munkahelyi és egyéb konfliktusok is sok esetben gyors, elhamarkodott döntéssel kezdődnek, amely megpróbál elébe vágni a demokratikus folyamatoknak. Amennyiben az első, huszáros roham megtörik az érintettek ellenállásán, akkor keletkezik „ügy”: végtelen történet, eleve merev frontvonalakkal, és egymás iránt okkal bizalmatlan szereplőkkel. (A legszebb példa erre a felsőoktatási törvény, melynek újabb és újabb változatait nagyjából havi rendszerességgel publikálta a szakminiszter, s ha a parlamenti szavazógép végül rá is kényszeríti most az anyagilag tökéletesen kiszolgáltatott egyetemekre az új rendszert, az állami dirigizmus és a piaci verseny szerencsétlen elegyét, ez csak az első menet végét jelenti, melyet legkésőbb jövőre követ a második.)

 
2.
          
A jogrend és a közintézmények működése tehát nem garancia semmire. A törvény előtti egyenlőség, de még az egyenlőtlenség  rendje sem biztosított. (Valljuk be, mifelénk, Ká-Európában az utóbbi volt eddig az alapeset.)  A szereplők, ha döntést akarnak elérni, és nem képesek fizikai kényszert vagy anyagi nyomást gyakorolni partnereikre, politikai akcióba kezdenek.  Szerintem ez teljesen rendjén való. Fiatal demokráciákban, nagy társadalmi változások idején, valamint ott, ahol a társadalmat kibékíthetetlen ellentétek osztják meg, elkerülhetetlen a mindennapos, nyilvános alkudozás és harc, melynek során minden újra megkérdőjeleződik: az intézmények létjogosultsága, a nagy társadalmi célok, valamint az egyedi döntések is. Ezt nevezik politikának, az  ilyen politikai mozgalmakból születik meg szerencsés esetben az a rend, ami majd ideig-óráig - békésebb korszakokban - közmegegyezéses keretet biztosít az egymással vetélkedő törekvéseknek.
 
Magyarországon a rendszerváltozás idején ez a harc elmaradt, az alkudozás szűk körben folyt, sokszor még az sem volt teljesen világos a résztvevők és a politikán kívül rekedtek számára, hogy miben kellene megegyezniük (vagy éppenséggel, hogy mi az, amiben sebtében megegyeztek). Nem csoda hát, hogy az alkotmányos keretek megteremtésével egyidejűleg nem alakult ki az új intézmények és szabályok használatára vonatkozó közmegegyezés, amely a demokratikus  jogállam működésének a törvényeknél is előbbre való, nélkülözhetetlen feltétele.  Aki ma számon kéri ezeket a közmegegyezéses kereteket (a köztársaság, vagy ha úgy tetszik, a közjó alapelveit, s a közszereplők hűségét ezekhez), az még nem a plurális demokrácia ellensége. Ezek tisztázása nélkül ugyanis nem értelmezhető a politikai szereplőknek adott társadalmi felhatalmazás, ez pedig mélységesen aláássa a társadalom rendjébe vetett bizalmat. Őszintén szólva, ez a bizalom itt és most nem létezik.
 
S nem is születhet meg addig, amíg a politikai párbeszéd csatornái be nem hálózzák az országot, amíg a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek ki nem vívják maguknak a tényleges önrendelkezés eszközeit (hol vagyunk ma ettől!), amíg a politika-csinálás a politikai testületek belügye marad, a politikai testületekbe pedig a belépőt egy tényleges vagy képletes párttagsági igazolvány kitöltése jelenti. Teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy most nem egyetlen, hanem több pártirodán állítanak ki efféle igazolványokat! A pártállam pluralizálása, azaz egy többpárti pártokrácia uralma önmagában még nem jelent gyökeres szakítást a térségünkben hagyományos abszolutista berendezkedéssel. Maga a civil társadalom sem jöhet létre ott, ahol létének valamennyi feltétele, a vagyon, a jogok és a közfigyelem elosztása a politikai osztálytól függ, a politikai játékszabályok ellenben alig függenek a polgárok véleményétől.
 
Ehhez képest manapság a legsúlyosabb vád és bélyeg, amit egy civil mozgalomra rásüthetnek az, hogy „politizál”. A jó környezetvédő az önkormányzaton vagy a szakhatóságnál akciózik kedvenc fái/állatai/utcái érdekében, s ha ott kudarcot vall – majdnem mindig kudarcot vall – eltűnik, sebeit nyalogatva. A jó gazdaszervezet tárgyal a szaktárcával, zsebre vágja az üres ígéreteket, meghallgatja a politikai eligazítást a világgazdaság helyzetéről, majd hazamegy és földjét beváltja életjáradékra. Mert ha nem elégedettek kijelölt mozgásterükkel, és akcióik e mozgástér átalakítására irányulnak, akkor már ál-környezetvédőknek, ál-érdekképviseletnek nevezik őket, akik a politikusok dolgába ütik az orrukat.  S ha egyszer politizálnak, azaz kimerészkednek arra a terepre, amelyet a posztállami rendszerben teljes egészében a pártok sajátítottak ki maguknak, akkor ők maguk sem egyebek (objektíve és végső fokon, ha tetszenek még emlékezni erre a logikára), mint egyik vagy másik párt segédcsapatai, ügynökei és titkos szekértolói. Hataloméhes nyálcsorgatók, ahogy agrárminiszterünk szereti mondani.
 
Íme, lehull az álarc: a politikai követeléseket hangoztató, vagy politikai döntésekkel szembeszegülő gazda, környezetvédő, egyetemi tanár nem politikai ellenfél, hanem a politikai ellenfél: balról nézve a FIDESZ bérence, jobbról nézve a liberálbolsevizmus ügynöke.  S a közvélemény végre megnyugodhat: nem ökológiai katasztrófa fenyeget, nem agrárpolitikánk futott zátonyra, nem a felsőoktatási törvény ostoba, csupán a politikai ellenzék mesterkedik, ahogy szokott. Kapcsoljunk át, szívem.

 
3.
         
Demokráciánk nem annyira képviseleti, mint amennyire képmutató. A médiában képeket mutogatnak, melyeknek a fizikai téridőben zajló eseményekhez alig van közük. (Friss tapasztalat: a Védegylet a tüntető gazdák mellé állt, mivel az ő vidékfejlesztési és agrárpolitikai koncepciójuk megfelel az ökológiai  és szociális fenntarthatóság ismérveinek, a kormányé pedig azzal ellenkezik. Nb. az európai unióban újabban ugyanazok az agrár-törekvések jutottak túlsúlyra, melyeket a gazdák szorgalmaznak. A kormánypárti értelmiség által ellenőrzött hírforrásokból mégis arról értesültünk, hogy a tüntetés a jogtalan és teljesíthetetlen kisgazda-követeléseken túl elsősorban a gazdák mögött meghúzódó szélső jobboldali erők gonosz fondorlata.  Ki is tört a pánik Védegyletes körökben, kik közé keveredtünk. Csak lassan esett le a tantusz: alighanem mi magunk volnánk a jobboldali nyálcsorgatók.) Szinte valamennyi orgánum a két nagy politikai tábor befolyása alatt áll, s mindkettő ízlésének és érdekeinek megfelelő képekkel, véleményekkel látja el a saját híveit. A gondosan kondicionált előítéletek így folyamatos megerősítésben részesülnek, mindig mindenki biztos lehet a maga igazában, s az ellenfél alávalóságában. Mutasd ki az előítéleteidet, és én megmondom, melyik televiziós csatornát nézed, melyik napi- és hetilapot olvasod!
 
A politika komolyságának és tisztességének helyreállítása felé az első lépés tehát a nyilvánosság újraegyesítése volna, de ebben, őszintén szólva, cseppet sem hiszek. A médiatörvény megnyugtatóan gondoskodott a közszolgálat pártszolgálattá alakításáról, a független értelmiséget nem éppen a lojalitás, de az ellenfél iránti gyűlölet teszi szemellenzőssé, a kereskedelmi médiumok mögött általában olyan tőke áll, ami enyhén szólva nem a piaci versenyben halmozódott fel, ha tetszenek érteni, hogy mire gondolok. A politika tehát továbbra is torzító tükörben nézegetheti magát.
 
Marad a civil kurázsi – ha maradt. A gazdáktól tanulhatnak az egyetemek, amelyek engedték leszalámizni ellenállásukat. Tanulhatnának a diákok, akiknek a köréből  mindenféle önszerveződést, összetartást kiölt a tömegoktatás, az egyetemi élet elszemélytelenedése. Nekik kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vajon mennyiben bolognai a folyamat, amit most a miniszter a felsőoktatás nyakába varr. És ha a diplomához újabban és ezentúl  kevesebb tudás jár, azt éppen nem veszik rossz néven azok a hallgatók, akiket az intézmények a bevétel növelése érdekében kényszerülnek befogadni, vagy állampolgári jogon s nem képességeik alapján jutnak majd be az egyetemre.  A szakszervezeteket világszerte szétverte a globalizáció – elriasztják, úgymond, a befektetőket -, és ami ellen szervezkedniük kellene, az elbocsátás félelme a közszférában is csökkenti súlyukat. Fegyverük, a munkás-szolidaritás baloldali értelmiségiek emlékezetében él csupán, de mozgalmat szervezni többé nekik sem akarózik. A környezetvédők többsége elhitte, hogy ők „szakmai” munkát végeznek, vagy hitelességüket a „helyi” ügyek képviselete szavatolja, és irtóznak a politikától. Nem is ok nélkül: fellépésüket irracionális indulatok fogadják, különösen a „mértékadó” balliberális értelmiség részéről. Valóban figyelemre méltó ez utóbbiak szklerotikus gyanakvása minden olyan eszme iránt, amely a tizenkilencedik század felszabadító és/vagy egyenlősítő mozgalmainak programján nem szerepelt.
 
De hogyha el is tekintünk a fenti, szomorú seregszemle tanulságaitól, alig hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a politikai nyilvánosság színtereinek bekábelezése és bekebelezése óta a spontán szerveződő, nem-hivatásos politikai mozgalmak és csoportok befolyása, nyomásgyakorló ereje látványosan – láthatatlanná – zsugorodott.  Lenni annyi, mint közvetítve lenni, őket pedig nemigen közvetítik. Ha mégis, akkor olyan kontextusban, amely alkalmatlan szándékaik megismertetésére.  A műsor rendje, az ismerős szenzációk megszokott forgatókönyve idomítja magához vagy rostálja ki híreiket. A nyilvános véleményformálás intézményrendszere világszerte privatizálódott, szegmentálódott, kommercializálódott, egyre kevésbé tölti be a politika ellenőrzésének feladatát.
 
Ezzel egyidejüleg átalakult a politikai döntéshozatal rendszere is. Ál-professzionalizálódott: a döntések a magukat szakértővé kinevezett pártbürokrácia és klientúra zárt testületeiben születnek. Súlypontja ugyanakkor átkerült az „alulról” gyakorlatilag ellenőrizhetetlen nemzetek feletti hálózatokba és szervezetekbe. Végül a végrehajtó hatalom a világon mindenütt felfalja a törvényhozást, korlátozza, zsarolja vagy korrumpálja a tőle független hatalmi ágakat (a hazai példák túlontúl ismerősek, nem tartok névsorolvasást).  Mindez együttvéve azt jelenti, hogy a hatalmi „üzem” ellenőrzése kívülről egyre reménytelenebb.
 
Következik ebből a kézen fekvő megoldás: belülről ellenőrizni. A törvényhozásból részt követelő új demokratikus szervezetek – választási pártok – létrehozása azonban a késő-modern tömegdemokráciában igencsak ritka tünemény. A közfigyelem újraelosztásának politikai gazdaságtana (Zygmunt Bauman) gondoskodik róla, hogy a vélemények - hírforrások, reklámfelületek, pénzek, szakértők - kritikus tömege a politikai piac monopolistáinak álljon a rendelkezésére. „Az utcáról” érkező konkurencia esélyei szerények.
 
A dilemma nem új: miként lehet megjeleníteni egy rendszer keretei között a rendszertől idegen tényezőket? A politikai jogaikban korlátozott, de a döntésekben érintett csoportok képviseletét látta el egy időben a magyar nemesi országgyűlésen a városok egy szál képviselője, a Római Köztársaságban a néptribun, a középkori olasz városokban a capitano del popolo. Ilyennek szánta a Védegylet a jövő nemzedékek országgyűlési biztosát, akinek feladata a Sólyom László, Majtényi László és Nagy Boldizsár által kidolgozott tervezet szerint a meg nem újuló természeti és kulturális források védelme volna a rövid távú üzleti és politikai érdekeket szolgáló kizsákmányolástól. Nem véletlen, hogy egy ilyen szerepkör törvényesítésére egyetlen parlamenti párt sem mutatott hajlandóságot.  És abban is van logika, hogy az önkéntes ombudsmanként ténykedő Védegylet most kampányba kezdett a tervezet szellemi atyjának, Sólyom László volt alkotmánybírósági elnöknek a jelölése mellett a köztársasági elnöki tisztségre.
 
Sólyom László személye fontos üzenetet hordoz: azt, hogy fontos a személy. A média által felfújt píár-góliátok ellenében a civileknek kikezdhetetlen tekintélyű, kipróbált Dávidokat kell felléptetniük. Hol találnak ilyeneket? Az ismert és elismert közéleti személyiségek névsora a rendszer-változtató évtizedforduló óta alig gyarapodott. Elgondolkodhatunk rajta, miért. A régi gárda presztizse ellenben romokban hever – meg is dolgoztak érte, hogy így legyen. A politikai szappanopera főszereplőinek a médiasztárság igényeihez igazított fellépése csak fokozza a közvélemény apátiáját. Lehet, hogy éppen ez a cél: nem az, hogy az emberek szeressék a műsort, hanem hogy nézőként nézzék, és eszükbe se jusson szerepet követelni benne maguknak. Amíg az emberek „lakosságként” gondolnak önmagukra, „nemzeti” csak a jövedelem lehet, az érdek pedig magán, mert a „közügy” az állam dolga (az uraké), addig politikai kibontakozásra nincs remény, hiszen remélni csak azt lehet, amit el is tudunk képzelni. „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét” – a Védegylet jelszava ezt a felismerést tükrözi.
 
A civil társadalom képviselőinek ebben a közegben csak akkor lesz esélyük a végrehajtó hatalom mindenkori birtokosaival szemben, ha majd sikerül helyreállítani az ország alkotmányos rendje felett őrködő intézmények iránti érdeklődést és tiszteletet. A nyilvános beszéd komolyságát. A közmegegyezés minimumát. E nélkül nem vagyunk képesek egymással szót érteni, azaz értelmesen különbözni, azaz politizálni.  Sólyom László köztársasági elnökké választása ma elsőrendű nemzeti érdek.